A rendes család elérhetetlen nyugati csokoládé, vagy pókemberes képregény: kész csoda. Zolika, ül, áll, sétál, úgymarad. Bordó kardigános, bili frizurás kisgyerekként szerettem volna megszerezni mások apukáját, de úgy, hogy mire a házunkhoz ér, mint a Cserényi apukája a Zsukkal, már az én apukám legyen, az apukám feje legyen a Cserényi apukája feje helyén. Nem irigyeltem mások családi ebédjeit, csak utáltam, hogy nálunk nincs ilyen, hogy nem kérdezi senki, akarok- e legalább hasonlót. Az a különevős változat nem volt ínyemre, mikor szakaszokban evett az a fél család: anyám is külön, én is, nagymamám a legvégén, mint valami szolga. Amikor nagypapám élt, akit Apósnak hívtam, akkor sem volt ez másképp. Az egész utca tudott a dolgainkról. Például az én elvált szülők gyereke szerepem tetszett nekik: akiknek a gyereke hasonló sorsban volt azért, akiknek nem, a megkönnyebbülés miatt, hogy nem az ő gyerekével történik a szörnyűség. A szocialista polgár is csak a magáéra tudott gondolni, ugyanúgy, mint a rendszerváltás utáni kérdőjel polgár. Az apahiányt valahogy úgy fogtam fel, mintha nem lenne citrom a reggeli teámban.

Apámat nem ismertem igazán. Kéthetente vasárnap volt láthatás. Akkor rendszerint elmentünk egy cukrászdába, vagy presszóba, én sarokházat ettem, meg gesztenyepürét. Apám konyakot és sört ivott. Sajnos már nem emlékszem miről beszélgettünk, olyasmi lehetett, hogy én nem értetettem az ő nyelvét, ő meg az enyémet, de szerettem, sok mosolyt hagytam azokban a vendéglátó egységekben, azt hiszem. Majd ebéd a másik nagymamámnál, aki apám anyja, és aki magában hordozta, megélte előre három fia halálát. Lehet, hogy ettől volt a másik. Féltem szomorú tekintetétől.

Az érzékenységemet valószínűleg apámtól örököltem. Apámtól, aki az italba menekült, vélhetően az élete elől, de ez most egyáltalán nem fontos. Nagyjából ahhoz az önámításhoz tartozott, amelyet úgy hívnak: Nagy Generáció. Fajsúlyos példája annak, hogy a nemzedéki összetartozás élményekben ne bízzak. Állítólag fiatalon nagymenő volt a helyi bálokon. Annyira a parkett ördöge, hogy még egy megerőszakolási ügybe is belekeveredett, de tisztázta magát. Egy ideig tisztességesen viselkedtem vele: nem hallgattam anyámékra, és néha meglátogattam. Soha nem mondta, hogy ne higgyem el, amit mondanak, és ez jelent valamit.

Az a helyzet, hogy nyomoznom kellene apám dolgai után, legalább annyira menni utána, mint mikor más a dédapja, vagy a dédnagyapja élete után kutat, és ez nagyon furcsa érzés. Három utcára laktunk egymástól, nagymamám, anyám meg én, és apám az anyjával meg a testvéreivel. A válás a gyűlölet szava; a kifinomult, alattomosan terpeszkedő gyűlöleté. Anyámnak vannak fényképei apámról, kettőjükről meg rólunk, sugárzó képek azok, igazi emberekről, akiknek addig csak tisztító veszekedései voltak. Apámat Károlynak hívták, a beceneve Tollyú, amin azért elindulhatok. Sovány, magas ember volt, valószínűleg a testalkata miatt kapta gúnynevét. De mi van akkor, ha a könnyen bármilyen áramlatra felkapaszkodó lelkülete miatt, vagy érzékenysége okán? Karcsi, Tollyú. Károly föl! Mit piszkálja az orrát Karcsi fiam! Károlyka, maga olyan snájdig legény! Eszik maga rendesen fiam! Károly magát egyszer elviszi a szél! Felkapja, mint a madártollat, tojjút Karcsi fiam. Mi van Tollyú, ne izélj már, üsd már meg! Tollyú, Tollyú, szeme, mint a borjú! Tollyú, gyerek voltál ötvenhatban, láttad, hogy húzzák le a munkás bácsik az üveggyár bejárata fölül a vörös csillagot, láttad a lámpavason himbálódzó ávósokat, ja, azt nem, kisvárosban olyan komoly dolgok azért nem, vagy mégis. Karcsi te galeri vagány, te! Utáltad a korszakot melyben felnőttél! Utáltad a bányát is, a vasutat is, az utcákat is, az egész rohadt vastüdőt! Károly, a Párt vigyázó szemével vigyázz! Mondd, hol volt az a pont, ahol beadtad a kulcsot? Amikor először kellett a gyárkapun belépned? Netán, mikor a fiaidat megmutatták a kórházban? Vagy a legénybúcsú utolsó óráiban? Nagyjából ezek a romantikus változatok, már amik így hirtelen.