Pestig vonattal mentem. Tele voltam szorongással, amit már megszoktam, ami már a sajátom volt, mégis, mintha csavart volna rajta egyet Isten, vagy kicsoda. Egészen új hatással volt rám a saját lelkem:  enyhe bizsergést éreztem a tarkómon.  Néztem a vonatablakon keresztül a tájat, és minden fán, bokron, elhagyott peronon egy telefonszámot véltem felfedezni. Akkor jöttem rá, hogy annak az embernek a telefonszámát látom, akinek a temetésére igyekszem, amikor egy fiatal főiskolás lány fölém hajolt és megkérdezte szabad-e a mellettem lévő hely. Hirtelen megmerevedett a kép: a lány valami olyat látott elgondolkodó arcomon, amitől nyüszítve elszaladt. Köszönöm Edit, vagy Anna, vagy nem tudom kicsoda, hogy visszahoztál, mormoltam, mikor rájöttem, hogy miattam menekül szegény egy másik fülkébe. Cappa a legjobb barátom volt, és meghalt.  Én meg egy kellemetlen vonaton igyekeztem a temetésére, és egy főhajtásnyi szomorúságot sem éreztem valamiért. Vajon mit láthatott az arcomon az a lány? Talán az írót látta meg. Lehet. 

A temető kapuja nyikordul egyet, ahogy gyengén belököm a lábammal. Tíz percet késtünk, ami egyáltalán nem lep meg: legalább nyolc kocsmába ugrottunk be unicumot inni a másfél órás autóút alatt. Erősen fúj a szél, a hozzátartozók meg úgy állnak a ravatalozónál, mint egy jobb western filmben. Hosszú bőrkabát van rajtam, s amikor finom por száll az arcomba, szemembe húzom képzeletbeli kalapom. Számolom, hányan jöttek el.

A Keletiből átmetróztam a Nyugatihoz, és megálltam a gyorsétterem előtt, ahová a találkozót beszéltük meg Natival. Rágyújtottam és szertartásosan a temetési csokorra fújtam a füstöt. Néztem a két oldalról érkező embereket, a nők arcán keresve Natália arcát, legalábbis amire emlékeztem belőle. Egy vörös hajú, rókaarcú lányt kellett keresnem. Jött is. Vele meg Ákos, a barátja.  Mintha egyenesen a tizenöt évvel ezelőtti esküvőm forgatagából léptek volna elő, mikor utoljára láttam őket.

A gyászbeszédet mondó nőnek kegyeletsértően sipákoló hangja van, hátrébb kell állnom, hogy kibírjam. Sírnak, akiknek sírniuk kell. Én Kutya méregzöld kötött sapkájában gyönyörködöm. Kutya remeg, de nem a sírástól: elvonási tünetei vannak. Ő így ismerkedik a félelemmel. És mellette remeg Szoszo is (ugyanattól), aki majdnem Kutya, csak az öltönye különbözteti meg a barátjától. Az öltöny úgy néz ki, mintha Szoszo most húzta volna le valamelyik hulláról. Ez – mivel a kelleténél humánusabb ember vagyok – jobban elszomorít, mint a temetés. Azért remélem, hogy nem Cappáról húzta le azt az öltönyt, azért az durva lenne. Durva, de nagyon jellemző. Ettől bizony megijedek és elszégyellem magam a feltételezésért. Azért, ha írok majd egy félig önéletrajzi regényt, ezt a jelenetet beleírom. Távoli halk harangzúgás: ellenőrzöm nem a fülem zúg-e.