A férfi felszáll a buszra. Délelőtt van, ragacsos, nyomorék idő. Fáj a válla. Műtötték. Kezelésre megy. Rázkódik belülről. Nem látszik rajta, nem akarja, hogy látsszon. Figyeli az emberek arcát, a fenyegetést a tekintetükben. Ott az a barázdált szittya arc, az akarhat valamit. Olyan fejjel biztos verekedni akar. Csak mellette van szabad ülés. És fáj, lüktet a hús alatt. Bent a csontban csörög a busz. Leszállnak meg fel. Szűk doboz. Az ablakon kinézni, az biztonságosabb. Önfegyelem, köd. Hátul egy hentesszerű alak fikszírozza. Gyorsabb szívverés, keményedő izmok. Mennyi ember akar megérkezni. Kinyitja kicsit az ablakot, résnyire. Öreg néni felháborodott arca hullámzik előtte. Vissza. Elfelejtette reggel a szorongáscsillapítót. Most szorong miatta. Elképzeli a helyzetet, hogy ütni kell, nagyot ráadásul, a jó kezével. A kerék fölött áll éppen. Arra gondol, hogy költő, de a kritikus helyzetben az nem ér semmit. Nem érti magát, szédül az ellentmondástól. Beteg, érzi, de ez lehet a buszon nagyjából mindenkire igaz. Az a nagydarab a múltkor valamit végérvényesen szétvert benne, beleverte a negatív kódot. A szittya feláll de nem támad. Mért is tenné?