Sárcsótány kicsi, jelentéktelen város valahol a világ vége előtt, mondjuk jobbra. Ha arra jár az ember, nem néz semmi jót ki belőle, s a város is hasonlóképpen viselkedik. Annyira szélen van, hogy még a neonácik is elszégyellik magukat, és fákat ültetnek a város főterén. Meg bakancsvirágot. Mintha valami közös bűn miatti szégyenérzet telepedett volna meg itt, és a város lakói véres szektába tömörülve áldozatokat mutatnának be éjszakánként. Éles, visító hang járja be a környéket. Az csak a gyári sziréna, legyint régi barátom Pista, akivel depresszió-térképet csináltunk hajdanán, csak a mihez tartás végett. Én is itt születtem, nem emlékszem, hogy anyámék eljártak volna esténként, csak néha anyám, de akkor a mosolyából már kilenc évesen levettem: férfi van a dologban. A férfi mosolyát számtalanszor elképzeltem, de soha sem sikerült valami szépre. Lehet, hogy ő volt a „főpap:”
A sárcsótányi üveggyár (ideggyár) beszippantja az embereket, aztán kiköpi őket, persze tönkremenve, megalázva, mert a régi reflexek még működnek rendesen. Dolgoztam ott egy évet Eszter lányom születése után, mint pohárgyártó-gépkezelő. Apám is ott dolgozott, csak kibírom én is, ezzel a hülyeséggel bátorítottam magam. Egyébként, az őseim szláv üvegfúvók voltak, és a családi legendárium szerint, ők avatták be anno a sárcsótányi embereket a pohárkészítés rejtelmeibe. Hatvan-hetven fokban ültem valami bogárszerű gép mellett, és számomra természetellenes pózban, egy külön erre a célra szerkesztett fogóval poharakat szedtem le róla, és egy külön erre a célra szerkesztett szalagra tettem őket. Nem mozdulhattam a helyemről: a gép forgott és négy-öt másodpercenként új pohár tűnt fel a szemem előtt. Persze sokszor előfordult, hogy szétpukkantak a poharak, nem jó az üveg, így mondták a munkatársaim, ennek a valószínűtlen szakmának a mesterei, az éhbérért dolgozó üvegemberek. Az tetszett a legjobban, hogy az üzemvezető irodája fent volt a magasban, egy úgynevezett magaslesen, ahonnan jól meg tudott figyelni minden apró négyzetmétert a csarnokban. Lajos bácsival vigyázni kell, katonatiszt lehetett hajdanán, mondták a munkatársaim, ennek a valószínűtlen szakmának a mesterei. Biztos vagyok benne, hogy arról a helyről viszik a legtöbb bekattant embert a közeli városban lévő ideggyógyintézetbe. Biztos vagyok abban is, hogy legalább negyven üvegember bent van már.
Például, felhőszakadásnyi hülyeségekre emlékezni. Ott van mindjárt a Manci néni-ügy. A látszólag szerencsétlen kinézetű öregasszony az Októberi Ökör Művelődési Ház szikár, ferde lelkű takarítónője, és arról volt híres, hogy nem volt híres semmiről. De volt egy majdnem béna férje, akit ő ápolt, gondozott, romlott csirkebefőttet adott neki ebédre, és fekete mágiával tartotta életben, pedig a bácsi semmit nem szeretett volna jobban, mint húzni egyet a zsibbasztó házpálinkából, szippantani kettőt a Havanna szivar-utánzatból és a túlvilágra tévedni végre, pontosan. Egy kibelezett szombat délelőtt lementünk a Szoszoval meg a Kutyával a művelődési házba magunk se tudtuk miért, talán frusztrált asztráltestünk kerestük valamelyik sarokban. A nagyteremben épp Manci néni nyüszített, hogy jaj, a kurva anyjukat ezeknek a silány úrfiaknak és úrhölgyeknek, hogy így össze tudják hányni a táncparkettet. Milyen gyerekkoruk volt ezeknek, biztos volt valami náci vagy komcsi a rokonságban, hogy ezek így sikeredtek. Járt a keze közben, táncolt a felmosófa. Amikor megláttuk, hogy mi van a felmosófára szakszerűen rátekerve, elállt a lélegzetünk, fordult egyet velünk a világ, és a szemközti üveggyár kéménye is megrogyott egy kicsit. Manci néni, ugyanis magyar zászlóval gondolta volt feltakarítani a termet. Nem voltunk semmi gyerekek, de ez még nálunk is kiverte a biztosítékot, oda is ugrottunk gyorsan és kérdőre vontuk, mégis hogy képzeli ezt. Mért, olyan jó szívja a vizet, volt a válasz. Úgy gondoltuk ez már a vég.
Sokat mondogatta nekem Csirke bácsi a házunk mellett lévő vízmű telephelyének őrzője (bakter), hogy csak úgy sorjáznak majd azok az emberek, emberszerű lények, akik bántani akarnak. A házban, ahol lakni fogsz, a munkahelyeden, ahol a fél életed töltöd. Egész sereget termel ki majd az élet, egész sereget. És majd meg kell tanulnod bánni velük: egyeseknek a gallérjára hányni, másokat messziről kerülni vagy hagyni (óvatosságból), hogy hazug papírokat írassanak alá veled (politikai vagy politikamentes sablonokat.) Félig azért magának mondta, vagyis maga elé, de valahogy megragadt bennem: főleg, hogy hányni. Azt is mondta Csirke bácsi, hogy az ital nem megoldás semmire. Mesélt még az unokaöccséről, a Farkas Berciről, hogy űrhajós és most is ott lebeg a világűrben. Figyel, hogy az idegenek ne tudják ellepni a földet – persze idegeneken nem a kapitalistákat értette. Kering a szocializmus felett! Hogy mindig szokott neki jelezni a kertek felől éjszaka, hogy köszöni, jól van, ne idegeskedjen. Nem akartam mondani, hogy szerintem a nagymamám az: mindig este tereget, és elemlámpával világít, hogy lásson valamit. Aztán, amikor ballagtam haza, fölnéztem az égre, elengedtem egy mosolyt a Farkas Bercinek, hogy vigyázzon az öregre, de tényleg.