Ózdi lakótelep, állandó félhomály: hályog az időjárás szemén, por. Harmadik emelet, névtábla: félig látszik csak a név rajta, de kimondani is felesleges. A lépcsőházban fekete, gömbvas virágtartó, azon két szikkadt cserepes valami. Ez a furcsa szobor szembe a kopott névtáblás ajtóval. A fényt mintha elnyelné a virágföld. Simán nyílik az ajtó, nincs miért becsukni. Az előszoba kis folyosó, valamiért a tapéta az ajtóknál lehajlik: olyan összevissza minták vannak rajta, drapp alapon rózsaszín ákombákomok. Szól a rádió, hangosan mondják milyen idő lesz és a vízállást; fentről a negyedikről lehallatszik egy telefon csengőhangja, érdekesen hangzik a kettő együtt. A konyhában, nagy fazékban csontleves fő, aki feltette valószínűleg lement a közértbe, mert zöldséget már megint elfelejtett venni. A nagyszobában fiatal nő ül, összekulcsolt kézzel, egyenes derékkal. A tévét nézi, de a tévé nincs bekapcsolva, csak a szoba tükröződik vissza. Mozog a szája, nem hallani mit mond, hogy mond-e valamit egyáltalán. Hosszú hajáról lekopott a festék, a tövénél teljesen fekete, arca beesett, színtelen. Az egyik fülében úgy lóg a fülbevaló, mintha ki akarták volna tépni belőle; ruháján látszik, nem ő vette fel: ráadták ügyetlen kezek.  A fürdőszobában fiatal férfi áll a tükör előtt, hátrafésüli a haját, kis zselét ken rá, egész közel megy a tükörhöz és grimaszol, majd távolabb és onnan is egy grimasz. Ez a kép volt fejemben a szertartás vége felé: temetés a temetésben.