Azt szeretném, ha jönne az ikertestvérem, és azt mondaná: megbocsátok. Visszalépne a halálból: becsöngetne egyszer egy vasárnap, és méz illatot húzna maga után. Végre megnyugodnék. Beszélne hozzám, mert életében nem tudott. Mondaná, hogy szépen éltek, és könny csillanna a szeme sarkában, úgy ahogy az enyémben is. Leülnénk és beszélgetnénk hajnalig. Mindenről. Elmesélném neki az eddigi életem, amelyet helyette is élek. Azért azt nem mondanám neki, tudná úgy is magától. Megkérdezné, hogy anyánkkal mi van. Mondanám, hogy pár évig gyűlöltem és hét éve már közömbös nekem. Csóválná a fejét, hogy ezt ne csináljam, megfogadnám, hogy nem fogom. Nem mesélném el neki, hogy mit éreztem, amikor elmentünk hozzá kéthetenként abba a kórház-szerű rettenetbe, hogy láttam magam, amint beteg vagyok, és nem értem az emberi szavakat. És hogy egy idő után képtelen voltam látni úja. Cserbenhagytam, és rettegtem, ha esetleg anyánk öreg lesz, beteg, vagy meghal, nekem kell ápolnom majd. Hogy azért szurkoltam haljon meg, mert úgy abban az állapotban nem élet az élet. Hogy az ő világát még elképzelni sem akartam. Abba a világba úgy sem jutottál volna be, mondaná, és én megijednék egy kicsit. Pedig megfoghattam volna a kezét, hogy érezze legalább egy percig vagy másodpercig, nincsen egyedül, hogy talán van esély kijönni onnan. Megsimogathattam volna az arcát két roham között. Nem baj, semmi sem baj, mondaná, de felmenteni nem foglak. Adj egy cigit, még nem próbáltam soha. És én sírva adnék neki, és nevetve tűnne el. Még messziről hallanám: előhívhatsz bármikor, tesó!