A legundorítóbb szó mostanában az egzisztencia, úgy hangzik, mint valami betegség. Forog a véremben, nem tudok vele mit kezdeni. Az én Tescom az ország (ezt a gondolatot is loptam valahonnan) megyek a közértbe le, de hiába, már régen nincs közért, csak valami masszaszerű boltképződmény, beleragadt emberekkel. Pók-karamell. Álombéli kisboltomban iróniát árul a Gizi néni, régi rokon egyébként. Életében nem értett az iróniához egyáltalán, de hát a halál oldala kontrollra nevel. Álombéli kisboltomba úgy járnak be az emberek, mintha csak beugranának egy kávéra. Bejön a bíró reggel, csókolom, tárgyalásom lesz, kéne egy kis irónia, a szomorú szemű kismama csak túl akarja élni, mikor a gőgös férje hazajön, és az író, aki meg akar élni a honoráriumokból. Utóbbi naponta többször is berohan, és hatalmas papírszatyrokkal távozik, közben motyog valamit maga elé, Gizi néni szerint a saját nevét, hogy el ne felejtse. Az a szép a lakótelepekben, hogy nem lehet bennük élni, ezért mindenki befelé figyel, olyan területre űrhajózik, ahová egyébként nem. Az őrület is létállapot, van ellene szopogatós cukorka, benyomod és egy hétig nem tudsz szarni tőle, utána egyszerre jön ki minden, még a szemedből is az folyik. Hatalmas nyugalommal nézed, ahogy kacskaringózik a hideg járólapon, aztán mesefigurákat rajzolsz a falra, gyerekkorod megbarnult fényképeit, rajta apád, anyád, valami rokon, ja igen bukott nagybátyád egy vadregényes motor mellett mosolyog. Ezek után lemész vidékre, és nyitsz te is egy íróniaboltot.