És én alig tudok bármiről is beszélni, legalábbis így érzem, hogy nincs mit mondanom. Állok középen egy nagy hülye halálfejes sálban, és nézek a szemükbe, meg mellé, meg a mellüket bámulom, meg a mellettük álló mellét, ha az mondjuk, nő, ha nem, elnézek a fülcimpa fölött egy centivel. Ezt begyakaroltam, hogy úgy menjen ez a centi, mint a katonáknak például. Néha mosolygok is, de csak összeszorított szájjal, nehogy kiessenek a metaforák belőle, mert akkor félresiklik a társaság, mint a háborús vonat, oly könnyedén. Tudni kell begyakorolni szerepeinket, ha fura árnyékot vet ránk a méregdrága kristáylcsillár akkor is. Körbe-körbe járok, egy csettintés egy mosoly, kis vodkanarancs, változó évszak, a büfé kristályosodott pontjai, meg az úthenger, amit leállítottak és magára hagytak a ház előtt. Magára felejtették, állítólag egy költő akart betörni ide, mert sehol nem adták ki a verseit, itt meg minden négyzetméteren hét szerkesztő, hát bejött volna rendet tenni, mert az avantgárdot itt már nem tiszteli senki, aztán mégsem történt meg az akció, berúgott és elszaladt szégyenkezni, azóta gondolkodik, hogy ha nem közlik, lehet hogy oka van. Pedig szimplán azt hittem, farkasüvöltés, legalábbis hányás közben olybá tűnt, ahogy a sálamról folyt le szépen a helyzet krémje. A holdat meg belógatta valaki a szemembe, vagy egy reflekor volt az, már nem tudom.