Mintha a Fontos alatt úsznék állandóan. Hátammal megkarcolom néha, de semmi jelentős. Van ez a gusztustalan dolog már megint, hogy egzisztencia. Mintha állnék egy olyan égig érő gyárkémény tetején, mint amilyenek az üveggyárban voltak, és Isten le akarna lökni onnan, vagy bele. Még nem döntötte el, melyik legyen, ezért szoronghatok még a peremén. Az a baj, hogy tériszonyom van, még álmomban is, még a fürdőkádban is. És a téglák, mivel még jóval a háborúk előtt gyártották őket, szétmállanak a talpam alatt. Pedig van biztonsági csizmám, kétezer forint a szomszéd Ázsia centerben. Az van, hogy el fognak adni, mint egy kutya nélküli velős csontot. Annyi hitelünk van családilag, amennyit egy Kossuth-díjas költő sem tud havonta befizetni, hát még egy szopó ágon lévő hiperkreatív. Nézelődök majd és a halálba mosolygom magam, ahogy viszik a nagyitól örökölt bútorokat a szikár hentesek, aláírok mindent persze, bocs, hogy élek, igazi bűnöző vagyok bizony, egy gengszter. Aki nem fizet, ne is egyék, aki nem eszik, minek éljen. Arra gondoltam eladom a minden második költő majom pólómat, egy bátor irodalmárnak, aki fel is meri venni. Ő biztosan kifizetné érte egy budai kertes ház árát, vagy nem, de az biztos. Bátorságpróba öngyilkosjelölteknek. És segítek majd a behajtó uraknak, hogy azért mégse cipekedjenek, amikor amúgy is, annyi minden van a számlámon. Vagyis az van, hogy nincs. Leviszem én a legnehezebb dolgokat, addig ők igyanak pár üveg méregdrága sört, ott van uram a hűtőben, amit épp most vett fel a hátára, egy pillanat már adom is, maga meg a hűtőt adja át. Az üres lakás majd alázatra tanít. Elkérem majd valakitől az átnevelő tábor címét, és a jég hátán is megélek.