2009. 10. 18.
PERZSA
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Arról viszont szívesen mesélt a nagymamám, akit egyébként Mamikának hívtam (a szíve összeért az éggel), hogy a dédapám, még fénykorában, hogyan bírkózott a magyar nyelvvel: a kutyáját magázta, az igazgatót, aki néha behívta az irodájába egy stampó csipkebogyó pálinkára, meg tegezte. Megtehette, többet keresett, mint a jegyző, egy hétre legalább öt liba árát, és azok a libák, akkor még (az ufók hathatós segítségének köszönhetően) szűzlányokat köptek ki pontosan holdtöltekor, persze, ha jól megetették őket. A kutyát egyébként Bercinek hívták, s mikor megdöglött, az agyvelejéből mindenki kapott a kolónián egy kiskanállal, dédapám szerint a háború ellen: segít túlélni, mikor omlanak a falak, és amikor mindennek robbanásszaga van. Akkor a férfiak egy része bement a gyárba és a régi pohárgyártó gépeket átállították tölténygyártó üzemmódba. Forogtak a gépek, csurgott az olaj a barbár arcokon, véreset köptek, de töltények egész hadserege állt egy óra múlva a szalagon. Egy hét múltán már vagonokba pakolták a töltényeket, és irány a főváros. Dédapám nem szerette a pohárgyártó gépeket, sokkal szebbeket tudtak ők fújni, de töltényt sokat lehetett gyártani velük. A rendszerváltás előtt egyébként a városban minden valamire való háztartásban volt fasz alakú üvegkancsó, amit az üveggyárban lehetett rendelni fű alatt, mondjuk úgy, alkalmazott művészet. Az egyedülálló nők eldugták, ha vendégek jöttek, de azért úgy, hogy a buli elején már könnyen fel lehessen fedezni. Elpiruló hadművelet, reszkető csillárok a plafonon. A régiek biztosan nem örületk volna ennek, ők még műalkotásokat fújtak, barátoknak, rokonoknak, és szépen levonták a bérükből az üveg árát, de még így is maradt négy és egynegyed liba ára egy hétre. Saját nyelvük is volt, amit csak a kolóniában lévők értettek, pár szót nekem is súgott Mamika a fülembe kiskoromban, és eléggé megijedtem, hogy a Gyűrűk urában ugyanúgy beszélnek a tündék. Máig nem tudom, mit jelentenek azok a szavak, de megállítják a vérzést, ha az ember elesik a nem épp biztonságos Szputnyik kerékpárjával a kápolnához vezető kavicsoson. A halál ellen sajnos nem jók, ezt Mamika ágyánál próbáltam ki a kórházban, amikor nem figyelt rámondtam őket halkan, két hét múlva elment, én meg kétszáz kilométerrel odébb vertem szét az üzemi konyha felét egy durva gyárban. A perzsát már gyerekkoromban is láttam, nyolc évesen jöttem rá, hogy az ikertestvérem küldte, aki egy intézetben lakik, mert nagyon beteg, nem tud beszélni, mesét olvasni, biciklizni. Állítólag meseszép babák voltunk, tolt minket anyánk az ikerkocsiban, szembejött egy fotóriporter, és le kellett, hogy fényképezzen, mert ilyen szép kisembereket ő még soha: Képes Újság címlap 1974, február. Akkor még nem, csak később küldte a katonát, a gyerekpszichológusnak azért nem mondtam el, mert már akkor is volt bennem valami kritikai tartás. Anyámnak se szóltam róla, mert egy robot (zsinór lógott a lába között), gondoltam, megsérültek volna az alkatrészei, és nem akartam bántani. Szóval, küldözgettük a perzsát át az árnyékon, így beszélgettünk. Most meg úgy beszélgetünk, hogy írom ezt itt. A perzsa rám maradt, mert egyik nap a testvérem leesett a lépcsőn, és nyakát törte. Az ápoló éppen arra gondolt, milyen mellbimbója lehet a Juditnak, akit elhívott vacsorára, benne volt az élményben, a Judit melltartója lógott az orrán, és elég volt, hogy megcsússzon a keze. Talán azért keresem azóta minden szépirodalmi szövegben, azt a leesést, azt a Juditot. Hogy ki az, aki le tudja nekem írni, én csak a hideg lépcsőfokig jutottam, de az már a vége. Emiatt olvasok kamaszkorom óta, falom a regényeket, novellákat, verseket, főleg kortársakat, és kilencven százalékban el is ásom őket a kertünk végében, ebben sincs, ebben se, nincs, nincs. Nem vagyok elég okos, és főként türelmes a prózával szemben, mindig tovább lapozna az a kisgyerek. Ha az első tíz oldalon nem látom azt a Juditot megmerevedve, abban a koszos kis lakásban, melltartó nélkül, duzzadt bimbókkal, a sohasincs érintésre várva, szomorú leszek, elalszom, vagy mind a kettő együtt, és abba majdnem bele lehet halni. Félek a sűrűn összetett mondatok érintésétől, amelyeken régi mesterek ondója csorog végig, de semmi több. A mostohaapámtól karácsonyra megkaptama Nyomorultak két kötetét, díszkötés, aranyozott betűk, azóta ferdén nézek a történelmi regényekre. Romantika visszafelé, és vigasztalásul ott volt a perzsa a karácsonyfa alatt, szamárfület mutatott, ami egyáltalán nem illett hozzá, nekem meg jó kedvem lett, hiába volt karácsonykor a legnagyobb veszekedés nálunk. Azért legalább ötszáz kötetes a könyvtáram, igaz, hogy közel háromezer van a kertben a föld alatt. Arra szerintem jók a közepes szövegek, hogy földbe kerülve jó minőségű málna és szederbokrok cseperedjenek rajtuk, meg almafa, és hajlékony körte, én meg nem érzem annyira szemétnek magam, csak teremtettem egy saját fekete lyukat, ennyi.

 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés