A nevem is kísértet. Sopotnik. Tolom, akár a biciklit (még mindig a fakókék szovjet ördögtaliga), amiről minduntalan lejön a lánc. Mechanikus baj van vele, amihez nem értek, és tulajdonképpen irtózom is a mechanikától, mindig tűhegyes fogaskerekek ugranak be, meg, ahogy közéjük rak Isten cigaretta égette keze. Régen, torzonborz költő morzsolgatta a nevemet egy kávéházban, ilyen névvel nem lehet befutni, mondta, nem baj, válaszoltam, ragaszkodom hozzá. Egyébként sem a sikerre szocializáltak, folytattam évekkel később azt a mondatot, magamnak, befelé. Tudom, bejáratos leszek bizonyos szalonokba, de csak úgy, mint az apród, akinek hajába törölték ragacsos kezüket a földesurak a sötét középkorban. Csak nekem intellektuálisan. Voltam én már Sókotni, Szputnyik, Szopotnyik, meg még rengeteg sz-es kreatív. Akkor nem gondoltam rá, de tulajdonképpen azt mondta nekem az a torzonborz költő, hogy ilyen névvel nem lehet élni, nem érdemes. Az ő tragédiája volt ez: másik nevet használt, nem amin anyakönyvezték, az túl alpári volt, szegényes szerkezetű. Nagyjából attól fogva iszik hamisított rövideket egy budai négyszobásban, negyven éve, mert az új neve, folyton lecsorog róla, összemocskolja a járólapot, pedig az méregdrága egyiptomi fáraókövekből van összerakva. Áll a tükör előtt, épp bemondják a rádióban, hogy itt meg itt fog felolvasni, és lefolyik az a rohadt név a lába közé, még melegséget is érez ott lenn slicctájékon, mint aki behugyozott. A névvel nem lehet szórakozni, túl későn jött rá, túl komolyan vette a megszűntetését. Rám akarta testálni a bűnt, vigyem tovább én, akkor majd leteheti a gusztustalan színű üveget örökre. Velem melléfogott, nekem ez a szó nem egy folt a történelmen, amit kiretusálhat bárki, akinek elég fehér a kesztyűje hozzá. Az én nevemet belémfújták, ráadásul kiskoromban titkos ribizliborral itattak. Állítólag kevés volt a vörös vérsejtem, de én tudtam, hogy egészen másért: hogy soha ne felejtsek el fontos dolgokat például. Kérdeztem a nagymamámat – nem szavakkal, mi a pszichénkkel beszélgettünk, soha nem gondoltam utána, miként lehet ez – mit érzek majd a fontos dolgoknál, egy kis bizsergést a halántékodon, mosolygott és gyúrta tovább a levestésztát, ami ha elkészült leért volna az utca elejéig, de ő halkan csíkokra darabolta.  És a kávéházban éreztem a bizsergést, a negatívat, legszívesebben leütöttem volna a költőt, le kellett volna minden bizonnyal. A nevem kísértet, belőle szívom a jót, a nevem akkumulátor. Az internet szerint Szerbiában van egy Sopotnik-patakvölgy, a lengyeleknél pedig Sopot nevű város, és létezik egy sopotnik.com nevű szlovák portál, ami autókereskedéssel foglalkozik, harmincöt év alatt idáig jutottam. Azt mindig sejtettem, hogya nevem a tünde nyelv kulcsa, de amennyire titokzatos, annyira félelmetes, hagytam is békén sokáig, nem akartam tükröt tartani magamnak. Összeült a Nagytanács a kolónián, késő este volt, a Hold ferdén lógott az égen. Megszületett a századik gyerek, ez voltam én, a testvérem két perccel előttem, és új családnevet kell választani nekik (nekünk), volt egy ilyen törvény még a homályos korokból. Szóval ültek ott harmincan a kemence körül, amiben forrt az üveg, megvilágította kérges arcukat. A sámán a főhelyen dupla bőrkötényben, a bőrkötényen a szent állat, egy aranyszarvas, minden szem a sámánon, vagyis az aranyszavason, már a huszadik családnévnél tartottak, de még nem bólintott arany fejével. Andrej a legfiatalabb tanácstag nem hitt a szertartásban, hülyeség, gondolta, de a többiek megfékezték a tekintetükkel, ilyet igaz ember nem gondol, üzente a szemük. Andrej hirtelen émelyegni kezdett, és nem gondolt semmit többé. A harminckilencedik családnévnél, Sopotnik, végre bólintott a patás, lehet, hogy csak a tűz fénye esett úgy a bőrkötényre ki tudja, ők bólintásnak vették, majd választottak egy vigyázó népet, perzsa. Hajnalig ittak, főként ribizlibort, és két napig nem ment be senki a gyárba dolgozni, az igazgató nem merte megkérdezni miért.