Bevezetnek egy szállodába, csillog, könnyezik a pompától, mindenfelé modern apródok szaladoznak frakkban. Nézem a saját ruhám, kínai, ázsia center, ezerötszáz, meg egy mosoly, kínaiul, elrejtve a magyar benne. Örülök, hogy mosolyog, örülök, hogy ezerötszáz, és ennyi is marad leglalább hat évig, és azért ez is valami. A bőrkabátom legalább igazi bőr, gondolom, bár lehet, hogy már nincs is olyan, hogy igazi bőr, legalább is az én szintemen. Nem tudom, a barátomtól kaptam, úgyhogy nagyobb becsben tartom, mint egy fruszrált divattervező képezeltebeli nyugtatókkal megspékelt ruhakölteményét. Mondjuk egy olyan másfél millió, és el lehet tévedni benne, egy olyan ruha, az kész épület. Motyognak, az hiszem angol a nyelv, amin beszélnek, bár lehet, hogy hamis, hozzám nem kell igazi angolul beszélni, gondolhatják, elővehetik azt a hamisat, amit a múltkori tréningen tanultak, egy pszichológustól, aki arab sejkeknek szokott párterápiákat vezetni, meg sápadt kormányfőknek, hogyan kell átverni a hazugságvizsgáló gépet bármikor. Ha valakin látszik, hogy nem a módosabb osztályba tartozik ­- mert higgyék el látszik, legalább úgy mint a nemi erőszak -, ráadásul nem bírja a nyelvünket, mosolyogjanak nyugodtan, és használják a halandzsa angolt: nemrég fejlesztettem ki a NASA-nak ufókkal való kommunikációra.  Időt spórolnak a szállodának és rengeteg kellemtlenséget maguknak.

Én nem bírom a nyelvet, nem bírom el, szuggerálom egy ismeretlen arcra, míg böfög valamit a portás. Azt mondja szerintem, hogy Mr. Ellis mindjárt fogadja. Leülök a legközelebbi fekete rétre, amit kanapénak gondolok, arany sárkányok vannak a réten. Mindenol tükrök. Megnézem, hogy festek: leginkább egy bőrkabátos kobold jut eszembe, akinek elfelejtettek személyiséget varázsolni a démonok. Lesimítom az apró szőrszálakat a fülemen, azért mindennek van határa. Előveszek egy cigit, már rágyújtanék, de meggondolom magam, mi van, ha az ilyen cigiket nem bíjra az itteni füstjelző berendezés, még a végén terroristának néznek, hagyom is az egészet, inkább csak elképzelem, hogy rágyújtok. Éppen egy szív akalú füstkarikánál tartok – annyira le vagyok blokkolva, hogy közhelyek jutnak az eszembe­­­ ­– amikor megjelnik Ellis, átbújik a szív alakon, és megölel. Rég nem láttalak, mondja, hát igen, mondom én, legalább huszon valahány éve. A Gizi néni kisboltja megvan még, kérdezi, nem tudom, elköltöztem, egyik bányászvárosból a másikba. Gyere fel a lakosztályomba, szól, az újságírók mindjárt itt lesznek, fáradt vagyok most magyarázkodni. Oké, mondom, gyerünk. Nézem, és elfog a pánik, meg az irigység, a kurva életbe, min múlott ugyan, mondd meg Isten, a születésnél kódolod bele az ilyesmit?

            Addig nem is tűnt fel a dolog, amíg jelent meg a hír az interneten, hogy a Könyvfesztiválra eljön Bret Easton Ellis, akinek még könyvárus koromban olvastam az Amerikai pszichóját egy elfusérált téli napon. Nem olvastam el, csak a feléig ment. Szar ez, mondtam, és próbáltam vissztenni rá a védőfóliát. Aztán nagy csemege lett belőle, felkapák a kritikusok nálunk is, én meg hozzájuk igazítottam a véleményemet, ők azért jobban tudják, és regisztráltam a rajongói oldalon. Láttam egy képet, kesztyűben dedikál, azon szétröhögtem magam, aztán jobban megnéztem a tekintetét, és valami kattogni kezdett bennem, akár egy lejárt szavatosságú villanymozdony. Cseresznyafák, hátul a garázs mögött, meg fapuskák, pisztolyok, hosszú gyerekcsík kúszik föl a hegyen, én vagyok a felderítő a másik gyerekszázad ellen. Elfognak, leugrok egy kőfalról, kibicsaklik a bokám. Középiskolai diszkó, a vécében egy pár csókolózik, a fiú hirtelen hullámozni kezd, először derékból, majd, majd mintha toporzékolna szteppel a lábával, aztán a lány szájából ázott sárgarápa darabok gurulnak a földre. A lány hörög az utálattól, nekidől a csempézett falnak, szomórú felmosófa.

Kezembe nyomja a vodkanarancsot, egyhúzásra megiszom, zavarban vagyok, látja, de úgy tesz, mint aki nem veszi észre. Amíg tölt egy másikat láthatatlanul végig mér, a szeme csillogását veszem észre a kristáypoháron. Nem árul el semmit a tekintete, hálás vagyok, hogy nem látok sajnálatot benne. Végül is, kezdem el a gondolatot, de nincs kedvem befejezni.

Amikor a szorongás, és a gyanú remegő felismeréssé változott bennem, elkezdtem szétnézni a lakásban, hátha megtalálom azt a könyvet. Két évvel ezelőtt kikapartam a földből. Annak idején elástam, mint azokat a könyveket, amelyeket rossznak vagy középszerűnek tartottam, meg a védőfóliát sem sikerült sértetlenül visszatenni rá. Később meggondoltam magam, félig már szét volt rohadva, de kész csoda a másik fele teljesen ép volt. A spájzban találtam meg, valamiért egy nagy befőttes üvegbe tettem, gondolom, hogy ne rohadjon tovább. Ijesztő látvány volt. A Könyvfesztiválon, olyan hosszú sor volt a standjánál, mint amikor leárazzák ötven százalékkal a sajtot valamelyik hazug hipermarketben. Beálltam hódolónak a táskámban őrizgettem a befőttes üveget. Nézegettem az olvasó hordák, miként veszik birtokukba a többi szerzőt. Amikor odaértem, lassan kivettem a táskámból az üveget, abból a könyvet, és szépen Ellis elé raktam, hogy dedikálja. A hátam mögött hirtelen megváltozott a tömeg, oldalról az egyik testőr ugrani akart, de az író leállította a szemével. Komótosan aláírta, ott ahol lehetett, majd lazán felnevetett, végre egy igazi ember, mondta, gondolom angolul. A szemébe néztem, majd gyorsan eljöttem, nehogy tényleg lefogjanak a zsoldosok. Kint leültem az egyik padra, lapozni kezdtem a saláta oldalakat, amíg a dedikáláshoz nem értem. Ha van kedved látogass meg, itt az email címem, rendelj jegyet, az ügynökségem kifizeti. B.E.E.