2009. 10. 26.
KORCS RÁDIÓ
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Priznic Béla egy dühös októberi napon arra ébred, hogy neonáci. Az utcán köd van, ami füst is egyben, gomolyog az ember felett, mint a felhő. Nincs fény, a szobában szúrnak a tárgyak, a félálom félhomály. A félhomályban leesik az ébresztőóra az éjjeliszekrényről, magával sodorja a könyvet, amire a mézes tejet szokta tenni lefekvés előtt. Valami enigmatikus kortárs próza, barbár borítóval. Ég a tenyere közepe, így lép ki a félálom ajtaján, nem himlő, csak rovarcsípés. Akárha satuba fogta volna a cigi szagú lakatos az ötödikről. Félrenéz, a mézes tej utolsó cseppjei lazán hullnak a szőnyegre. Még kábult talán azért erősödik fel a hang, és ugrik be a lekötözött ember az üres cellában szemben a csöpögő csappal. És a kémlelő ablak kattanása. Visszarakja a bögrét, vissza az órát, leveszi a pizsamáját, feltörli a tejet. A fürdőszobatükör félmeztelen izmos embere megelégedéssel tölti el: tegnap nagyobb volt a hasa, most meg szabályos kockákból áll, fura, de mindegy. Reggelijét pattogósan fogyasztja el, újra meglepődik, mindig komótosan szokott enni, úgy mintha mindenki hozzá akarná igazítani az idejét. A halvány pirítós első falatjánál hallja először a távoli hangot a fejében. Nem is hang, inkább gondolatfoszlány, vagy ki tudja. Zsidó, zsidó, zsidó zsidó, erősödik a recsegés. Biztosan az álom egy darabkája, nyugtatja magát, zsidó, zsidó, zsidó, zsidó hallja a belső hangosbeszélőt megint. Aztán a lépcsőházban tovább: zsidó, cigány, buzi, zsidó, cigány, buzi, jó napot Tóthné, csókolom Editke, buzi cigány, buzi zsidó, buzi cigány, buzi zsidó. Különös ritmusban jönnek a szavak, a személyiségéhez igazítva, vagyis igazodva.

Hull a hó és hózik zig hejj, hull a hó és hózik zig hejj, kicsi náci fázik, zig hejj! Középiskolás korában mutatta meg neki a Rontó becenevű padtársa. Zokogó hangfelvétel, koncert: alig venni ki valamit, bőrfejű zenekar énekel: Jellemző Lendület. Undorító, mondta akkor. Nem nácik, hanem nemzeti érzelműek, javította ki Rontó mosolyogva később és megnyalta a szája szélét. Most hogy eszébe jut ez az úgynevezett vicces szám, kifejezetten mulatságosnak találja, sőt, tetszik neki. Így zárja be a lépcsőház ajtaját, négyjegyű kód, vidám, halk dúdolás. A buszmegálló tízpercnyi gyalogút, pontosan hetvennégy didergő fa előtt megy el addig, plusz a bokrok, amiket még soha nem számolt meg, mert nehéz lett volna eldönteni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik. Zsidók, pénz, hatalom, média, már nem zavarja a tudat alatti hangosbeszélő, szépen beépül, akár egy nyugtató gondolat, amiből ki lehet indulni egy zsibbasztóan vacak napon. Minden lépésénél a történelem sejtjei csapódnak a másikhoz, vonzzák, taszítják egymást, egybeolvadnak, elkülönülnek: Priznic Béla belseje most a világmindenség. Nem csak a kommunistáké a világ. Az úton még ott poroszkál, egy-két SS-hadosztály. Nagyapját lopással vádolják a gyárban, ahol főkönyvelőként dolgozik, mert nem lép be a pártba, azt mondják, hűen szolgálta Horthy-rendszert. Nagymamáját, fekete autóval viszik szavazni, a szavazó fülkében géppisztollyal mutatják neki, hová kell tennie az ikszet. Nagypapáját részegen elüti motorral a párttitkár fia, eltusolják az ügyet, míg a papa elmegyógyintézetben köt ki, pár hónap vad delej. Nagymamája szerint, a náci tiszt, aki a háborúban náluk volt elszállásolva tiszta úriember, bonbont és virágot hozott, pedig azokban az időkben az nem volt egyszerű. Az igaz, hogy kvázi megerőszakolta, de hát istenem. Nagypapája elítél minden erőszakot, ezt sakkozás közben árulja el az őzikeszemű kisfiúnak. Nem beszél róla, hogy fejszével kergette azt a német tisztet. Nagymamája arról mesél, hogy az utca végén lakik egy zsidó hentes, aki ingyen adta nekik a húst, mikor kezdték újjáépíteni a várost. És azt is, hogy az Erzsi, a hosszú hajú cigány nő a másik utcából tisztább, mint bárki a környéken, úgy ragyog nála minden, pedig több műszakba jár, és négy gyerek liheg a nyakába, mikor nyújtja a tésztát hajnalban. Rontóék lengyeleket verni járnak a vasútállomásra, acélbetétes bakanccsal rúgtak fejbe egy háztartási gépeket áruló lengyel nőt a múltkor.

 A buszon már keményebben ver a szíve, a nyaka láthatóan izmosabb lesz, nézegeti, a fényes ablaküvegben tapogatja a hatalmasra duzzadt ütőeret. Nem is kell konditerembe járnom, ha ez így halad, jegyzi meg magában. Az irónia már távolodóban, de még jelen. Egy szerelmes pár száll fel a szomorú megállónál, rájuk néz: fiatal nő huszonhárom éves, húsz százalékban örmény, tíz százalékban sváb, hetven százalékban magyar felmenők. Fiatal férfi, negyven százalékban sváb, húsz százalékban szlovák, öt százalék cigány, a többi magyar. Elkapja a fejét, bűzölgő félhajléktalan kapaszkodik mellette, nála is ott vannak a százalékos arányok. A virágos kosarat ölében tartó kisnyugdíjasnál is. Meglazítja az inge nyakát, enyhén szédül. Mire eléri a megállót, ahol le kell szállnia, akaratától függetlenül ki van értékelve az összes utas. Legalább tudom ezt is, lép le bizonytalanul a járdára.

 

 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés