Valami olyasmi van, hogy őseim szopatnak visszamenőleg, gondolom ezt reggel a tükörnek, vagyis a tükörben. A kávét is ennek szellemében, a pacalos pirítóst is ennek szellemében, és az útnak indító rossz érzést is ennek szellemében. Hallom a hangjukat a vonaton, egy ének, szelíd de mégis félelmetes, izzadságszagú, konkrétan érzem, csípi az orrrom. Küszködnek, mint az igavonó barmok, húzzák az Istent, legalábbis a dal ezt mondja. Mondjuk ismeretlen nyelven, de mégis értem. Nem lepődöm meg. Annyian árultak már el, hogy nem.