Jön a perzsám megint, a fényes park felől, kiváltképp fényesen, a testvérem küldte odaátról. Mint egy angyal, úgy érkezik. Sára mondta tegnap, hogy látott egy hóangyalt a szobájában. Egy háromévesnek, hogy magyarázzam el az igazat? Hogy az nem hóangyal szívem, hanem apukád perzsája, hogy így üzenünk egymásnak a testvéremmel, a nagybátyáddal. Rajta keresztül beszélgetünk. Amikor élt még, akkor is így volt, most hogy már nem él, csak fölerősödött. Ez a képesség megmaradt az ősöktől, a szilaj balkáni üvegművesektől, olyan örökség féle, lehet valamit kezdeni vele.  Nézem a katonát, olyan furcsa most, furcsán áll ott, mintha terhe lenne, amitől nem tud szabadulni. Később veszem észre csak, egy tárgyat szorongat a kezében ügyetlenül, úristen, az én első és egyetlen fényképezőgépemet: szarbarna Pajtás típusút. Oh, mennyi fényképet nem készítettem el vele, oh, micsoda idők, szürke, mérgezett  gyerekkor! Azt akarja üzenni vele, hogy csináljam meg azokat a régi képeket, most huszonöt év után. Mondom, én, értem tesó, de most valahogyan nincs erőm törni rajta a fejem (két nap, váltott kávékkal), hogyan is lehetne abszolválni a feladatot, mert lehet, sőt, akinek egy majdnem tünde nép között vannak a visszamenői, kötelező.