A félelem már nagyon régóta foltos kapuskesztyűhöz hasonlít. Nem volt ez mindig így. A régi időkben a félelem elszabadult akár egy vadló: tört, zúzott, kerítéseket tiport le, lakásokba kiabált. Balázs az örök kisfiú meg rettegett. Igaz, ami igaz, Balázs mindentől félt, a telefoncsörgétől, a kalapszuszogástól, a rántott csirkétől, a forgalomtól, és az Esthajnalcsillagtól is. Pont mint a kisfiú, abban az oroszlános mesében. A szülei ugyanis – akik nagyon rendes, tisztességes emberek voltak – óvták, féltették szinte mindentől. Nem engedték le a többi gyerekkel játszani, nehogy eltörje a lábát. Nem vitték el moziba, nehogy elromoljon a szeme, vagy csúnyákat álmodjon utána, és étterembe se mentek, nehogy lessen a székről. Nem sokat tudott a környező világról, nem csoda hát, ha az ismeretlentől borsózott a háta. Igen, igen látom is őket: az anyukája sugárzó, mosolygós néni, az apukája szikár mérnök, azt hiszem feltaláló, szürke csíkos zakóban, állandó finom dohány illat körötte. Egyetlen, drága kisfiunk, mindent megadunk neked, mondogatták óránként minimum egyszer. Egy dolog volt, amitől nem félt a kis szeplőske: a foci, hivatalos nevén: futball. Igaz, csak tévében nézhette, ahogy rúgják a labdát, mert a pályára nem engedték le, pedig pont szemben laktak a salakos csodával. És nagy ritkán, mikor Sára a meselány meglátogatta, na, akkor vele játszottak focistásat a szobájában. A félelem persze kis idő múlva kiszagolta, és focicsapattá változott. És Balázs hiába kapaszkodott anyukája kötényébe, hiába csimpaszkodott apukája zakójába sírva, hogy baj van, nem értették és kihívták Csendes doktort, hogy Balázska biztos elrontotta a gyomrát, a tegnapi lekváros palacsintával. Lázmérő a hóna alá, kinyújtja nyelvét, mondja, hogy Á, semmi, egészséges, mint a makk. Sára természetesen mindjárt tudta, mit kell tenni, elmegyünk a Nagyapához és a Báróhoz, ők majd segítenek, ne aggódj. Lassú Báró törte a fejét – ezt onnan lehetett tudni, hogy beleburkolózott vörös palástjába, és néha horkantott egyet-, nem törte sokáig szerencsére, kihívjuk egy meccsre, de kell egy kis segítség. Elmegyek a szeretetfalvi sámánhoz, kedves cimborám, még a régi időkből, megbeszélem vele. Beállította a jóérzés-liftet, és percek múlva már pipázva tanácskoztak a bölcs indiánnal Szeretetfalván a föld másik részén, a zajos őserdő közepén. Egy hét múlva összeállt a csapat: Balázs az örök kisfiú, Nagyapa, Lassú Báró, Rezeshangú királyfi, Sára a meselány, meg akikre már nem emlékszem. A nézőtér tele volt barátokkal, Sacc macskákkal, Hecc kutyákkal, az Emberség és Emberiség király katonáival, nevelőivel, és akikre már nem emlékszem. Szeretet-felhőkön indiánok jöttek, megálltak a pálya fölött, lehasaltak úgy figyelték, hogy ne csalhasson senki. Sok minden köddé vált a mérkőzésen történtekből, csak a döntő pillanatokra emlékszik a Teremtő Kert népe, de arra nagyon. Zúgott a stadion, búgtak a rádiók, pattanásig feszültek az idegek. Egy csel, két csel, kikerülni, elrúgni, passzolni, fejelni és…A döntő tizenegyes! A félelem focicsapata, már kissé összement, hála a barátoknak. Na, jó, meg a sámán is rásegített egy kicsit, hiszen az a dolga. De ki rúgja, ki legyen az? Balázs, bizony, nem rúghatja más csak ő, ezt mindenki tudta. Akikre nem emlékszem, még azok is. Szegény elkékült, elzöldült, elfehéredett, remegett a lába, a keze, a száj széle. Odahúzták, vonták, taszigálták a kapu elé, táncoltak az csodanépek a lelátókon: BA-LÁZS-BA-LÁZS, harsogta egy stadionnyi száj. Majd én segítek, lépett oda hozzá Lassú Báró, pontosan akkor rúgd el, amikor szólok, se nem előbb, se nem később. Hirtelen csend lett a Földön, csak egy halk óraketyegés hallatszott. Nem tudta senki, de az a szeretetfalvi sámán zsebórájának hangja volt, a bolygó másik oldalán. A Báró figyelt, koncentrált, hallgatta mit mond az óra, és amikor úgy fordult a Föld, hogy Balázs a sámánnal egyvonalba került, elkiabálta magát: gól! És a kisfiú rúgott: zúgott a labda, a kapu bal felső sarkába szépen. Egy nagy villanás és vesztes csapat eltűnt, csak a kapus lyukas kesztyűje maradt ott párologva.