Ült a Teremtő Kert közepén saját, különbejáratú bikkfája alatt a királyfi, akit Rezeshangúnak hívtak, és várta a Csodát. A bikkfa tetejéről méz csordogált le a földre, a királyfi néha evett belőle, de a Csoda csak nem akart jönni. Ingatta a fejét, gondolkodott: a Csodának pontosan két napja, egy órája és negyvenkét perce meg kellett volna érkeznie, neki fel kellett volna szállnia rá, akár egy buszra, és megkerülni negyven nap alatt a Földet. Ez így nem lesz jó. El kell küldenem a távmadarat a varázslók irodájába, hogy most akkor mi lesz, mondta, és elővett egy parányi sípot a jobb zsebéből. Miután belefújt, megváltozott a környék: a fák lágyan meghajoltak, mint az óvatos balerinák, a vidék színei pedig fölerősödtek. Olyan különlegesen szép hangja volt annak a sípnak. Sőt, feltűnt egy új szín is, valamelyik szégyenlős bokor alján, aminek még nem adtak nevet. (Elég fakó volt, onnan lehetett tudni.) A távmadárnak egyáltalán nem volt madár kinézete, leginkább Nagyapa kalaptartójára hasonlított, de ez a királyfit nem zavarta különösebben. A Nagyapa gondozta a Teremtő kertet, afféle csősz volt, bár nem hasonlított csőszre, sőt mezei bakterre sem. Egészen biztosan úgy nézett ki, mint egy mosolygós gyerekdoktor. Szóval, Rezeshangú megsúgta a távmadárnak, hogy kérdezze már meg, legyen szíves, meddig várjon a bikkfa alatt. Szerencsére ismerte a cirok nyelvet, mert ezek a madarak máshogy nem értenek. A szárnyas kalaptartó eltűnt, de a szín, ami az érkezésekor született, ott maradt a bokor alján. Most mit csináljak veled, kérdezgette tanácstalanul a királyfi, és homlokát összeráncolva körbejárta az idegen színt. Mit tenne most a Nagyapa? Hogy oldaná meg ezt a problémát a Lassú Báró? Lássuk csak! Nevet kell adni neked, azt tudom. De mi legyen az? Hú de nehéz, hű de bonyolult, na mindjárt, súgta-búgta és berohant bikkfabéli lakásába - a fa egyszerre volt lakás és buszmegálló­ - majd lázasan kutatni kezdett. Repültek a lomok, a kacatok, bőrönd aljáról, szatyortetőről, bájos macskaszobor alól, és egyszer csak előkerült a megoldás kulcsa: egy világ minden színét tartalmazó kihajtható színskála. Kiment, odarakta mindet az új folthoz, de egyikhez sem hasonlított. Se fenyő vörös, se sóhaj kék, nem is kánikula sárga, de még csak furfang zöldnek se mondanám. Lepörgetett minden árnyalatot, az emberieket, a tündérekét, és még azokon túl is azt a kettőt, ami maradt, de semmi. Hú, de nehéz, hű, de bonyolult, ismételgette a pityergés határán toporogva. Nem veszhetsz el, nem olvadhatsz bele az Árnyékba. Az a tolvaj nem lophat el. Hirtelen elfelejtette a Csodát, ami késik, a ciroknyelvű madarat, az erdőt, egyszóval mindent. Mit is szokott mondani a Báró?  Komoly döntéseknél mindig az első gondolat a legjobb, ami legelőször az eszedbe jut. És akkor a Rezeshangú királyfi az anyukáját látta maga előtt egy bálteremben táncolni. Fiatalon, szeplősen, szerelmesen. Ahogy magához húz egy jóvágású katonát: az apukája volt az, fiatalon. Még a régi gramofonzenét is hallotta egy pillanatra. Ezt a színt, hívják mostantól Puszinak, harsogta vidáman a növények felé.