2010. 03. 08.
PO
Pontosan két napra rá, hogy Rezeshangú királyfi elnevezte azt a színt Puszinak, megjelent az új évszak. Senki nem tudta mikor, hogyan, senki nem volt ott a születésénél. Nagyapa és Lassú Báró épp a kastély teraszán kávézták el az időt, amikor furcsa érzésük támadt, kis viszketés, kis szédülés és a levegő rezdülése sem volt ugyanaz. A Bárónak volt a legnagyobb kastélya a világon, és az erkélye alatt szundított a világ legmagasabb sziklafala, vagy a legmélyebb, attól függ, honnan nézzük. A jó szándékáról volt híres az a sziklafal, arról, hogy bárki is esik le onnan, egészen biztosan pehelykönnyű paplanokra huppan, és nem üti meg magát. Szerintem, a Báró ezért építette ide a kastélyát, és nem csak én mondom ezt, hanem a királyfi is ezt súgta a múltkor, pszt, ez titok. Nagyapa beleszagolt a levegőbe, úgy mozgott az orra, akár az okleveles vadászkutyáknak. Különös, nagyon különös, kortyolt a kávéba óvatosan. Meg mernék esküdni rá, hogy az előző pillanatban még tavasz volt: az orrom tele friss tavaszi illattal, a kedvem rózsás-rügyes, de most, h-mm, már nem érzem. A világnak változás szaga van, határozottan változás szaga. Én is érzem, mondta a Báró, már nem tavasz, még nem nyár, az őszt és a telet meg el is felejthetjük, bár van benne mindkettő hangulatából. Ennek utána kell járnunk barátom. Nagyapa lenézett a városra: az emberek ugyanúgy jártak-keltek, a boltok, a gyárak nem változtak, csak a körforgalmat irányító rendőr nézett fel értetlenkedve. Aztán a másik oldalon lenézett az erdőre: a fák csípőre tett ágakkal csóválták a koronájukat. Bizony, menjünk, valakinek tudnia kell erről. A királyfinak is szólni kell. Ha nem tévedek, most pont a világ másik oldalán van, a szeretetfalvi indiánoknál. Küldök neki üzenetet, még vissza tud jönni a jóérzés-lifttel