Az igazság az, hogy az Öreghölgy csillag, hús-vér nagymama volt a boldog békeidőkben. Balázs, az örök kisfiú nagymamája. Feltehetően a legjobb nagymama a világon, de biztosan a legjobb ember. Még a tévébe is bemondták, annyira. És meghívták egy műsorba beszélgetni. Meg süteményt nevezett el róla a leghíresebb cukrász, az a nagy, hegyes bajuszú. Százévenként nyíló virágot a sóhajtozó arab főkertész. Kora hajnalban már feltette a tyúkhúslevest főni, azt a csodálatos, fakó aranyszínűt, amiért még szomszédos királyok is beköszöntek néha. Utána szárnyalt, táncolt, szteppelt, gyerek fejeket simogatott. Közben egy csipetnyi só, bors, titkos fűszerek. A szomszédoknak pár jó szó a kerítés felett, a postásnak egy mosoly, komoly, tekintélyes sütemények, és még a változó színű macskák szőrét is volt ideje megkefélni. Háza a Slampos utca közepén állt, vagy inkább táncolt, mert bárki elment a ház előtt táncolni látta azt. Egyszer egy egész tűzoltó zenekar ment végig az utcán, és bizony két napig fújták a sanzonokat, amikor meglátták az izgő-mozgó nádfedelest. (Fényképem is van róla valahol, bár azon nem látszik mozogni: az egyik közeli rokonom, a Gyula bácsi fújta a klarinétot, abban a zenekarban ugyanis.) Aztán valamelyik év kellős közepén Ilonka nénit, mert ez volt az Öreghölgy régi neve, a Dudor utcai piacon megátkozta a Mérges Tündér, aki ugyan azonnal meg is bánta, de akkor már nem volt mit tenni. Egy recept miatt, úgy mesélik, egy egyszerű, kis fecni, tarka-barka recept miatt. Az az átkozott Fényes derűleves.  Hihetetlen. Sokáig nem történt semmi, majd Ilonka néni megváltozott: nagyon finoman, alig észrevehetően elkezdett szürkülni az arca, szomorúan üdvözölte a postást reggelente, ritkán főzött tyúkhúslevest, tévéműsorokba sem hívták már, a sütemény, ami a nevét viselte, hirtelen keserű lett, a virág pedig a földbe dugta a fejét, a főkertész legnagyobb bánatára. A baj csak hízott, kövéredett. Nem tudott segíteni senki: Mérges Tündér elbujdosott szégyenében, az orvosok széttárták a kezüket, a tündérek, mágusok, manók kifogytak a varázslatokból. Itt már csak Isten Apó segíthet, szólt a Báró a Nagyapához, gyerünk barátom, cselekednünk kell! Azzal szó nélkül felmentek a Báró kastélyába, összeszedtek pár dolgot, ami a hosszú útra kell: fogkefét, szappant, szkafandert, önmagától tisztuló ruhát, meg még két olyan dolgot, amelyekről nem beszélhetek. Leereszkedtek az udvar közepén lévő kút mélyére, és beültek a Báró űrhajójába, dobtak még egy csókot a tájnak, aztán, huss. Kilencvenkét napig repültek, túl felhőkön, túl csillagokon, a feneketlen sötéten, hivalkodó fények égi mezején. Áztak, fáztak, melegük volt, álmosak és szomorúak voltak. Egyikük se járt még ennyire fent, sokat beszélgettek menet közben, rengeteg történetet meséltek egymásnak, és még az eddiginél is jobb barátok lettek. Már ezért megérte, mondogatták később. Amikor egy hatalmas, mosolygós szempár jelent meg a monitoron, tudták, megérkeztek. Á, vendégek, szólt hallatszott egy bársonyos hang, kanyarodjatok erre, mutatott a szíve felé Isten Apó, mindjárt találkozunk. Egyáltalán nem látszott öregeknek, és hosszú szakálla sem volt. Pont úgy nézett ki, mint a Mindig Legkisebb Királyfi. Legalább harminc napig gondolkodtak a megoldáson hármasban, majd Isten Apó a következőket mondta: a nagymama lesz az Öreghölgy csillag, így lesz a legjobb. Az az átok nagyon erős, de így nem lehet baj. Az unokáját is láthatja, sőt a kis Balázs tud vele beszélgetni éjszakánként. Az Öreghölgy teremtő csillag lesz: a jó és rossz dolgokat egyaránt életre tudja majd kelteni. Egy érzést, akár egy mozdulatot is, bármit. Ez lesz a jutalma jóságáért. Mire visszatértek, már fönt, vagyis lent, fog mosolyogni az égen. Menjetek barátaim. A lefelé út százkilencven napig tartott valamiért, de a Nagyapa és Báró nagyon boldogok voltak.