Volt az üveggyárban két ember: Stan és Pan, legalábbis totál úgy néztek ki, mint azok ketten a tévében a fekete-fehér alapon. Nem is értette őket senki. Más nyelven beszéltek, érthetetlenül. Bolgár, vagy szerb, tatár, török. Sziszegett a nagy kemence, miközben kigondolták a nyelveket. Nagyapám szerint ugyanúgy magyarul beszéltek, akár a sóhajtozó város, és nem is tájszólásban, csak a levegővételük volt más, meg a ritmus, meg, hogy talán jobban belerakták maguk, volt egy ilyen elmélete, amiért aztán a kolónia díszpolgára lett halálakor. Stan és Pan jól dolgoztak, szótlanul, idegen kalapban. Hozták a norma kétszeresét, az emberek meg kerülték őket. Szólt a rádió közben, zenére, hírekre, irodalmi műsorokra lehet csak igazán embert kerülni, bár a munkások nem gondolkodtak ezen. Táncoltak a forró, színes anyaggal szikáran. Nem voltak poénok, és nem is hiányoztak, inkább selymes szomorúságot érzett mindenki. Volt olyan is, hogy titok. Az a hír is járta, hogy régen artisták voltak. A legnagyobb szám valamelyik kontinensen. Illuzionisták. Megműtötték egymás agyát a porondon, ez volt a szám. Minden fellépésre tumort növesztettek a fejükben, aztán kiszedték, szike meg minden nélkül. Ránézésre. Nézték egymás homlokát és kijött. A közönség a bicikliző zsiráfokat jobban szerette.