2010. 10. 26.
SZÍNSÁR
Pontosan két napra rá, hogy Rezeshangú királyfi elnevezte azt a színt Puszinak, megjelent az új évszak. Senki nem tudta mikor, hogyan, senki nem volt ott a születésénél. Nagyapa és Lassú Báró épp a kastély teraszán kávézták el az időt, amikor furcsa érzésük támadt, kis viszketés, kis szédülés és a levegő rezdülése sem volt ugyanaz. A Bárónak volt a legnagyobb kastélya a világon, és az erkélye alatt szundított a világ legmagasabb sziklafala, vagy a legmélyebb, attól függ, honnan nézzük. A jó szándékáról volt híres az a sziklafal, arról, hogy bárki is esik le onnan, egészen biztosan pehelykönnyű paplanokra huppan, és nem üti meg magát. Szerintem, a Báró ezért építette ide a kastélyát, és nem csak én mondom ezt, hanem a királyfi is ezt súgta a múltkor, pszt, ez titok. Nagyapa beleszagolt a levegőbe, úgy mozgott az orra, akár az okleveles vadászkutyáknak. Különös, nagyon különös, kortyolt a kávéba óvatosan. Meg mernék esküdni rá, hogy az előző pillanatban még tavasz volt: az orrom tele friss tavaszi illattal, a kedvem rózsás-rügyes, de most, h-mm, már nem érzem. A világnak változás szaga van, határozottan változás szaga. Én is érzem, mondta a Báró, már nem tavasz, még nem nyár, az őszt és a telet meg el is felejthetjük, bár van benne mindkettő hangulatából. Ennek utána kell járnunk, barátom. Nagyapa lenézett a városra: az emberek ugyanúgy jártak-keltek, a boltok, a gyárak nem változtak, csak a körforgalmat irányító rendőr nézett fel értetlenkedve. Aztán a másik oldalon lenézett az erdőre: a fák csípőre tett ágakkal csóválták a koronájukat. Bizony, menjünk, valakinek tudnia kell erről. A királyfinak is szólni kell. Ha nem tévedek, most pont a világ másik oldalán van, a szeretetfalvi indiánoknál. Küldök neki üzenetet, még vissza tud jönni a jóérzés-lifttel. Aztán végül is a királyfi nem jött vissza, mert, hogy hogy nem elromlott a lift, pont akkor, pont úgy, persze ezt is az új évszak számlájára írták. Elindultak, ahogy szoktak, mint a mesében. Először Balázshoz az örök kisfiúhoz csöngettek be, de nem volt otthon, hajaj, csörgött a Báró, majd az Öreghölgy csillag következett, de éppen a Tejútra kötött új takarót, hijijj, hörögte Nagyapa, majd sorra az Emberség és Emberiség királyok birodalmai, a Sacc kutyák, Hecc macskák, de semmi, utoljára Sára a meselány maradt. Gyertek beljebb, mondta szokásos kedvességével, épp a Szín Sárkány van nálam, nagyon megfázott szegény, kotyvasztok neki valami gyógyteát, mert még elfújja a házat, és már fordult is sarkon, hogy eltűnjön takaros kis háza útvesztőiben. Na nézzük meg azt a sárkányt, suttogott a Báró. Az egész konyha aranyban tüsszögött, meg fénylő vörösben szörcsögött, és nyámmogott, meg kaffogott, akár a régi sütő. De ilyen szépet még nem látott a két hétpróbás öreg. A Szín Sárkány ült a hokedlin, nyakában sál, az arca kedves, a szemében mégis szomorúság. A nátha kiült a tekintetére. Jó napot, nektek, hörcsögött a két idegen felé, prrrrrrrrrr. Jó…jó napot Szín Sárkány, köszönt kissé elámulva Nagyapa és a Báró. Elnézést, de meg vagyok fázva, ezért ez a nagy felhajtás, meg lárma, sajnos még a színeim is kifakultak. Így is csodálatosnak tetszik lenni, próbálkozott a Báró. Bizony, csoda csodálatosnak helyeselt Nagyapa bajuszrezgetően. Sára meg csak térült egyet, fordult kettőt, sóhajtott egy felhőnyit, máris ott mosolyogtak a gőzölgő bögrék a vendégek előtt. És ez a fanyar nátha űzte a mi vidékünkre kegyed? Érdeklődött a Báró. Á, behogy, harsogta a sárkány. Csak a kézitáskám…a kofferee..hehe..heeeeeeeeem, próbálta mondani a sárkány, ahogy majdnem összeszakadt alatta a vastag hokedli. Szóval, amikor éppen fújta az orrát szegény, sietett a Szín Sárkány segítségére Sára a meselány, úgy, de annyira, de úgy fújta, hogy hopp, szétugrott a táska csatja, és kiugrott, vagy ki mászott, vagy csak úgy ki került belőle, az a valaki, vagy valami…Csak nem…, gyulladt ki Nagyapa fejében egy kis lámpás…csak nem …ö… évszak? Olyan furcsa, nem is tavasz, nem is nyár, még sem ősz, és tél sem érzés, ugye? Ííííííííígen, harsogta a sárkány, kipirult fejekkel, egykettőre pompázatos árnyalatokkal. Izgalmában még a levegőbe is felemelkedett. Hol van, hol van? Láttátok, éreztétek, merre, merre?, kérdezte. Hát, ha jól gondoljuk, most épp a város fölött van, és igen jól érzi magát. Csak minket zavart kicsit össze, meg attól tartok a növényeket. Éppen úton voltunk, hogy utána járjunk a dolognak, válaszolta a Báró. Menjünk, rohanjunk, ne késlekedjünk, zsezsegte a sárkány. És már fel is pakolta gyengéden a hátára, Sárát, Nagyapát és a Bárót. Kapaszkodjatok!!! zúgta vidáman. Közben elmesélte, hogy ők, mármint a Szín Sárkányok új évszakokat találnak ki, teremtenek érzésekből, színekből, és illatokból, egyrészt a saját szórakoztatásukra, másrészt, kedvességből, most pont a Gigerli mágusnak, aki a Rozzant cirkusz fő attrakciója pár bolygóval odébb. Összesen hárman vagyunk a világon, büszkélkedett sárkányunk és erre a munkára csak mi vagyunk képesek. Arról, hogy még mi mindenre képesek ezek a kedves meselények, mélyen hallgatott, de udvariasságból nem is kérdezte tőle senki sem. Sok száz éve figyeljük az embereket, és az ő érzéseikből lehet a legszebb évszakot keverni, mondta és fordult egyet a tengelye körül. Kész vagyok, bent van már a kis izgága, viszem vissza a helyére. Köszönök mindent, és mire a kis társaság felocsúdott volna tovarepült. Egy színes mosoly-jelet hagyott csak maga után, ami később szivárvánnyá változott az égen.