Temetési gyakornok

 

 

 

 

Barátom temetésén a

fű se nőtt. Valamelyik

elhagyott hónap első

hetében a nyikorgó

vaskaput, és a gyász

nyikorgó közönségét

fújta közös ritmusban

a szél.

 

A temető inkább

vastelepre emlékezetett:

egy biciklironcsot láttam

félig a földben.

Nem is bántam, hogy

később érkeztem, haveri

autóval, amiből ki volt

szerelve az összes

biztonsági öv. Gondolni

sem mertem rá, hogy

nem véletlenül.

 

Egy temetésen pontosan

megjelenni szadista

nagylelkűség, szuggeráltam

egy fejfára. Bocsánat.

 

A szertartás nem volt

egyházi. A vinnyogó nő

hangjából hiányzott is Isten,

meg az a többlet, amitől

reménykedünk, hogy azért

van túlvilág. Szegényről

a feljebb lévő biciklironcs

jutott eszembe, kegyelet-

sértően elszégyelltem magam.

 

 

A hozzátartozók, ha

béna körré állnak össze,

mindig tudnak üzenni

valami fontosat.

Leblokkoltam analitikus

kedvemet, s hallgattam a

magasztos mormolást,

amelytől még erősebbre

váltott az időjárás.

 

Ki kellett volna kapcsolnom,

hogy író vagyok, de ki a franc

tudja azt. Minden félmondatomat

kiegészítették az előttem állók

úgyis. Súgtak, búgtak,

dvd-t és mozijegyet cseréltek.

Kacat hátán kacat.

 

Elindultunk aztán az urna-

lakótelep felé, hirtelen

mindenki zárt lett, és

fegyelmezett.  Görnyedve

raktam le az olcsó koszorút,

meg borongós történeteinket,

például, hogy menyasszonya

abortuszára én loptam régen

anyáméktól  a pénzt.

 

A családhoz már nem

mentem oda. Kizárt, hogy

tudtam volna mondani

valami érvényeset.

Akkor meg minek.

Kihez szólhattam volna

pontosan?

 

A baráti toron azért

elkapott egy belső monológ.

(Semmi komoly, csak a szeretetről.)

Azóta szól, azóta szaggat.