Mintha nem lenne

mindegy neki. Nem az.

Tizenöt éve, Eszter

születése utáni nap,

elmentem anyám

mellett a kórházkertben.

Nem vettem észre.

Van is róla egy kép,

néha előjön, általában

mikor nem kéne.

Mondjuk, akkor már

csináltuk  egy ideje,

mint egy érzelmi

gyakorlat, csak a visszája.

Azt hiszem az volt a

végpont, ott fejlesztettük

tökélyre.

Fiatal apa, arra

koncentráltam inkább,

remegett a lábam,

volt időm a másnaposságra

fogni.

Csináltuk már egy ideje

anyámmal: nyelvet öltve

a nyelvnek, a másik

mondatait szépen elvezetni,

gázpalackba, villanyrezsóba,

satöbbi.

Hamar megtanultam,

hogy a tipikus az halálos

ütés is lehet.

És akartam

is volna ezekkel kezdeni

valamit, csak tizenöt év után,

ha jól emlékszem egy

ügyvédi iroda előtt.

Mégis elengedtem az érzést,

gyanús macskát, a lábam

mellett, valahogy

jött az a kórházi jelenet.

Beragadt.