Volt az az aspektus, hogy nagyapám hazaért a munkából, olyan félvidáman, nagymamám meg elé ment zokogva, verejtékes homlokkal,

de nem a sírástól, és még az utcán könyörgőre fogta, hogy Pali, az isten szerelmére ne csináld, és a szomszédok is helyeslően csüngtek az olcsó ablakokban, bólogatásuktól fáztak a fák. Mert nagyapám az első pillantásra levette, hogy mi van. Először is háború. Másodszor elszállásolva nálunk egy fess német tiszt, mindig friss virággal kezében. Kétfejű sasos, karmos pecsétgyűrű, és rátarti mosoly. Korom az idegeken. Csodaszép nagymamámat egyszer már el akarta vinni egy amerikai zoknigyáros. Igazi pamut. Hamis amerikai. De nem bírta volna ki a kötőgépek zakatolását, meg a hatodik nyelvet és a másodpercről másodpercre növő házat a farmmal. Maradt rendben tehát. Most meg ez a fasz, megkapta a kávéját, a kisikált csizmáját, aztán meg a gőzölgő konyhában az Ica háta mögé lopakodott, átkarolta, németül beleugatott, mit ugatott zihált a fülébe, majd a csók. Nagyanyám persze adott neki akkora pofont, csak úgy ösztönből, hogy egy hónapig nem tudta kimondani a Sieg Heilt!, rendesen. Kivégezhették volna érte, ez volt benne a szép. A fáskamra az udvar végében, az udvar a ház mögött, a balta a fáskamrában, egyszerű egyenlet, plusz, mínusz, egyenlő. Mindkét férfi összeadott mindent, a huzat unottan csapkodta a vaspántot az ajtón. A kapitány úrban volt annyi elegancia, hogy hagyta magát megkergetni, és soha nem jött vissza, és katonákat sem küldött. Virágok azért még hébe-hóba jöttek.

 Kidobtam a múltkor az utolsó csokrot, úgy képzeletben. A múltkor még kamasz voltam. Elképzeltem azokat a csokrokat, és hogy még mindig jönnek. Rendszertelenül.