2011. 05. 10.
SZOMOR
Történt egyszer, hogy Szomorú bácsi a gátőr, aki a nevéből eredően a világ, de legalábbis a Teremtő-kert legszomorúbb embere volt, ellopta a mesét. Nem, nem lopta el, nem akarta, úgy mondanám inkább, hogy elsóhajtotta szegény. Annyira, de annyira szomorú volt aznap, hogy amikor felkelt reggel, tüskék lepték el szép mogyorófa ágyát, a tányérok meg szétrobbantak a konyhában. Szomorú bácsi így takaríthatta egész nap borostás lakását még mélyebben sóhajtozva. Most mi lesz, kérdezte magában, most mi van, mekegte sírva. A Különös folyó visszafelé csordogált, a stégek, amin az emberek halásztak, hát azok meg át akartak menni a másik oldalra, egészen megzavarodtak ettől a visszafelé folyástól, meg a csúnyán néző hullámoktól. Volt olyan stég, ami átugrott. Akkorát lendült, hogy egészen a Holdig jutott fel, megkarcolva az orra alatt. Első fokú készültségi fokozat, üvöltötte a rádió két perccel később. Valószínűleg eltűnt a mese, semmi gond, mindent megoldunk, jelentette be a Báró, és elgondolkodva nézte a csillagokat. Szomorú bácsi, ahogy meglátta az ugrándozó stégeket, mindjárt tudta, hogy mit kell tennie, és ahogy csak bírt, rohant a Báróhoz és Nagyapához, elsóhajtottam a mesét, kiabálta, veszélyben a haza, miattam, ordította, hogy még a híressé vált lógó bajusza is felfelé kunkorodott. Nyugodjon meg, kedves Károly, mondta Nagyapa, kitalálunk valamit, biztosan kitalálunk. Az a kérdés, mondta a Báró különös fénnyel a szemében, hogy mitől volt ma lényegesebben szomorúbb, elkeseredettebb, mint máskor. Ez a kulcs. Na? Hát én mindig szomorú vagyok, válaszolta a gátőr. Gondolkozzon ember, rivallt rá barátságtalanul a Báró, de rögtön meg is bánta, és ettől gyorsan elpirult egy kicsit, amin Nagyapa mindig mosolygott magában. Szomorú Károly gondolkodott. Egészen mélyen. Szempilla rezgetően. Nemesi elhatározással. Kitartóan, akár egy iskola. Nagyapa és a Báró is megfeszülve nézték. Még a tengerek is nyüszítettek, hogy gyerünk Károly, gondolkodjon kicsit. És a változó színű macskák is reménykedtek. Három percre még a csoda is megállt. Ö…este…ö …szomorkodtam kicsit, sírtam egyet-kettőt, bekapcsoltam a tévét, próbálkozott a gátőr, igen!, megvan, ott láttam valamit!, a híradóban, ott a szélén…mi is volt, mi is volt. Talán valami katasztrófa, kérdezte a Báró. Á nem, az mindig van, válaszolta Károly. Akkor kiszáradt valami tó, talán attól, mondta Nagyapa. Nem, jött a szürke válasz. Bezártak egy tejgyárat, próbálkoztak a változó színű macskák is. Á, dehogy, intette le őket is Szomorú bácsi. Majd hirtelen felragyogott az arca, az izmai nem is tudták mi ez, aztán, vörös lett az orra, zöldeskék, és feketén forogni kezdtek a szemei. Hopp! Igen, igen. A zenekar! Hamisan játszott! Félgőzzel! Bizonytalan vonó vezetéssel! Olyan üresen! Ezt mutatták a híradóban. Nem tudom, de annyira, de megszomorodom ettől. Annyira elveszettnek érzem magam, hogy…és már roskadt is össze szegény, már horgasztotta is le nehéz fejét. Na, na!, kiáltott a Báró. Nem szabad!, rikkantotta Nagyapa. És már küldtek is egy szép, kövér távmadarat a Dudor utcai Klapancia zenekarnak, hogy siessenek gyorsan, meg kell menteni a mesét, az egész világot. Jöttek is mind a száztizenketten. Lepakolták különleges zeneszerszámaikat: a vihogó üstdobokat, a francia bajszú gordonkát, a gyémánt fúvókás fuvolákat, a hegedűket, akik még a hatalmas medveorrú farkasokat is megszelídítették hajdanán, és a többi csodát. Egy-ké-há, és raj-ta, búgott Patak Benő megbízott karmester, és hangjegy hajlító művész, majd rákezdett a zenekar. Olyan szimfóniát még nem halott a Teremtő kert népe, de még a tengerek, óceánok, a csillagok se. Olyan szimfónia szinte nem is létezik. Finoman szólt, de annyira, hogy látni lehetett valami szivárványt, ami egyenesen a gátőr szívébe kúszott és körbe -fonta.Megsimogatta. Szomorú bácsi nem létezett többé. Megszületett ellenben Boldog Károly. Meglett a mese. A rend visszaállt.