2011. 05. 16.
SA
Nagyapámmal (Apósnak hívtam, szíve összeért az éggel) rengeteget sakkoztunk, volt egy mágikus sakk készlete, csupa átlátszó üvegfigura. A bástya: mosolygós üvegfúvó, a futó: egy jól megtermett szanitéc, a gyalogok: perzsa katonák, a ló: kétfejű szárnyas paripa, a király: talán a Jávor Pál, a királynő: ha jól emlékszem komoly tündér. Saját szabályaink szerint játszottunk, volt egy rendszerünk, hogyan mozogjanak a figurák, mikor mi történhet. Nem mindig a sakktáblán ért véget a játék (történet), hanem a nyári konyha kockakövein például, vagyis jellemzően nem a sakktáblán fejeztük be, így pontos. Minden egyes meccs alkalmával, amikor előkerültek a zsíros bőrbatyuból a figurák, változtak valamelyest, sőt volt, hogy helyet, szerepet cseréltek, a bástya lett a király, és így tovább. Nagyapám látta, hogy észreveszem ezeket a furcsaságokat, de a szeme azt üzente, ne törjem rajta a fejemet, és egyáltalán ne ijedjek meg miatta, ez hozzá tartozik a hétköznapi élethez, és milyen igaza volt. Az idő előrehaladtával egyre komolyabbá váltak ezek az összecsapások. Egyik vesztésem alkalmával, nekem kellett elvágnom az ebédre kiszemelt nyúl torkát, ez volt a büntetés. Egy teljes napig tartott az a menet, étlen-szomjan. Nem lehetett sírnom, sőt az arcomra sem ülhetett ki semmi érzelem. Addig gyakoroltuk, amíg nem ment, persze estebéd lett a dologból, de senki nem rótta fel nekünk. Nagymamám, és anyám is hallgatott. Nagyapám tarkón vágta a nyulat, én meg fogtam a precízen megélezett, szertartásosan odakészített kést, behunytam a szemem, és vágtam, vagyis inkább kaszaboltam gyerek pókerarccal. Két napig feküdtem eszméletlen, azt mondták elájultam, nem hívtak orvost, vagy mentőt, Após azt mondta meg ne próbálják anyámék. Ült a karosszékében és csóválta a fejét. Utána még háromszor játszottunk, majd eltűnt az üveg sakk-készlet, mintha a föld nyelte volna el.