A Teremtő Kert valójában egy erdő, nem is erdő, földrész, kontinens, bolygó. Ha jobban belegondolok: csillagrendszer. És ha még a szemem is összeráncolom, úgy erőltetem az agyam, valójában a világmindenség. Bár nem hasonlít egyikre sem, inkább egy hatalmas, szomorú születésnapi tortára hasonlít, aminek a tetejéről leették a marcipán űrhajót. De ez maradjon köztünk. A Teremtő kert két legfontosabb bácsija a Nagyapa és a Lassú Báró, de tényleg nem mondtam semmit, jó?

- És bátor- bólintott a Nagyapa.

- A szeretet miatt. Tudod, a szüleire gondolt, amikor kitalálta. Ezért is működött.

- És a kis fickó még a Csodára is fel tudott ugrani. Pont akkor fordult be a sarkon.

- Bele is írom a Nagy Tudás Könyvébe, nehogy elfelejtsük.

- Vésd bele jól.

 Ült a Teremtő Kert közepén saját, különbejáratú bikkfája alatt a királyfi, akit Rezeshangúnak hívtak, és várta a Csodát. A bikkfa tetejéről méz csordogált le a földre, a királyfi néha evett belőle, de a Csoda csak nem akart jönni. Ingatta a fejét, gondolkodott: a Csodának pontosan két napja, egy órája és negyvenkét perce meg kellett volna érkeznie, neki fel kellett volna szállnia rá, akár egy buszra, és megkerülni negyven nap alatt a Földet. Ez így nem lesz jó. El kell küldenem a távmadarat a varázslók irodájába, hogy most akkor mi lesz, mondta, és elővett egy parányi sípot a jobb zsebéből. Miután belefújt, megváltozott a környék: a fák lágyan meghajoltak, mint az óvatos balerinák, a vidék színei pedig fölerősödtek. Olyan különlegesen szép hangja volt annak a sípnak. Sőt, feltűnt egy új szín is, valamelyik szégyenlős bokor alján, aminek még nem adtak nevet. (Elég fakó volt, onnan lehetett tudni.) A távmadárnak egyáltalán nem volt madár kinézete, leginkább Nagyapa kalaptartójára hasonlított, de ez a királyfit nem zavarta különösebben. A Nagyapa gondozta a Teremtő kertet, afféle csősz volt, bár nem hasonlított csőszre, sőt mezei bakterre sem. Egészen biztosan úgy nézett ki, mint egy mosolygós gyerekdoktor. Szóval, Rezeshangú megsúgta a távmadárnak, hogy kérdezze már meg, legyen szíves, meddig várjon a bikkfa alatt. Szerencsére ismerte a cirok nyelvet, mert ezek a madarak máshogy nem értenek. A szárnyas kalaptartó eltűnt, de a szín, ami az érkezésekor született, ott maradt a bokor alján. Most mit csináljak veled, kérdezgette tanácstalanul a királyfi, és homlokát összeráncolva körbejárta az idegen színt. Mit tenne most a Nagyapa? Hogy oldaná meg ezt a problémát a Lassú Báró? Lássuk csak! Nevet kell adni neked, azt tudom. De mi legyen az? Hú de nehéz, hű de bonyolult, na mindjárt, súgta-búgta és berohant bikkfabéli lakásába - a fa egyszerre volt lakás és buszmegálló­ - majd lázasan kutatni kezdett. Repültek a lomok, a kacatok, bőrönd aljáról, szatyortetőről, bájos macskaszobor alól, és egyszer csak előkerült a megoldás kulcsa: egy világ minden színét tartalmazó kihajtható színskála. Kiment, odarakta mindet az új folthoz, de egyikhez sem hasonlított. Se fenyő vörös, se sóhaj kék, nem is kánikula sárga, de még csak furfang zöldnek se mondanám. Lepörgetett minden árnyalatot, az emberieket, a tündérekét, és még azokon túl is azt a kettőt, ami maradt, de semmi. Hú, de nehéz, hű, de bonyolult, ismételgette a pityergés határán toporogva. Nem veszhetsz el, nem olvadhatsz bele az Árnyékba. Az a tolvaj nem lophat el. Hirtelen elfelejtette a Csodát, ami késik, a ciroknyelvű madarat, az erdőt, egyszóval mindent. Mit is szokott mondani a Báró?  Komoly döntéseknél mindig az első gondolat a legjobb, ami legelőször az eszedbe jut. És akkor a Rezeshangú királyfi az anyukáját látta maga előtt egy bálteremben táncolni. Fiatalon, szeplősen, szerelmesen. Ahogy magához húz egy jóvágású katonát: az apukája volt az, fiatalon. Még a régi gramofonzenét is hallotta egy pillanatra. Ezt a színt, hívják mostantól Puszinak, harsogta vidáman a növények felé.

A félelem már nagyon régóta foltos kapuskesztyűhöz hasonlít. Nem volt ez mindig így. A régi időkben a félelem elszabadult akár egy vadló: tört, zúzott, kerítéseket tiport le, lakásokba kiabált. Balázs az örök kisfiú meg rettegett. Igaz, ami igaz, Balázs mindentől félt, a telefoncsörgétől, a kalapszuszogástól, a rántott csirkétől, a forgalomtól, és az Esthajnalcsillagtól is. Pont mint a kisfiú, abban az oroszlános mesében. A szülei ugyanis – akik nagyon rendes, tisztességes emberek voltak – óvták, féltették szinte mindentől. Nem engedték le a többi gyerekkel játszani, nehogy eltörje a lábát. Nem vitték el moziba, nehogy elromoljon a szeme, vagy csúnyákat álmodjon utána, és étterembe se mentek, nehogy lessen a székről. Nem sokat tudott a környező világról, nem csoda hát, ha az ismeretlentől borsózott a háta. Igen, igen látom is őket: az anyukája sugárzó, mosolygós néni, az apukája szikár mérnök, azt hiszem feltaláló, szürke csíkos zakóban, állandó finom dohány illat körötte. Egyetlen, drága kisfiunk, mindent megadunk neked, mondogatták óránként minimum egyszer. Egy dolog volt, amitől nem félt a kis szeplőske: a foci, hivatalos nevén: futball. Igaz, csak tévében nézhette, ahogy rúgják a labdát, mert a pályára nem engedték le, pedig pont szemben laktak a salakos csodával. És nagy ritkán, mikor Sára a meselány meglátogatta, na, akkor vele játszottak focistásat a szobájában. A félelem persze kis idő múlva kiszagolta, és focicsapattá változott. És Balázs hiába kapaszkodott anyukája kötényébe, hiába csimpaszkodott apukája zakójába sírva, hogy baj van, nem értették és kihívták Csendes doktort, hogy Balázska biztos elrontotta a gyomrát, a tegnapi lekváros palacsintával. Lázmérő a hóna alá, kinyújtja nyelvét, mondja, hogy Á, semmi, egészséges, mint a makk. Sára természetesen mindjárt tudta, mit kell tenni, elmegyünk a Nagyapához és a Báróhoz, ők majd segítenek, ne aggódj. Lassú Báró törte a fejét – ezt onnan lehetett tudni, hogy beleburkolózott vörös palástjába, és néha horkantott egyet-, nem törte sokáig szerencsére, kihívjuk egy meccsre, de kell egy kis segítség. Elmegyek a szeretetfalvi sámánhoz, kedves cimborám, még a régi időkből, megbeszélem vele. Beállította a jóérzés-liftet, és percek múlva már pipázva tanácskoztak a bölcs indiánnal Szeretetfalván a föld másik részén, a zajos őserdő közepén. Egy hét múlva összeállt a csapat: Balázs az örök kisfiú, Nagyapa, Lassú Báró, Rezeshangú királyfi, Sára a meselány, meg akikre már nem emlékszem. A nézőtér tele volt barátokkal, Sacc macskákkal, Hecc kutyákkal, az Emberség és Emberiség király katonáival, nevelőivel, és akikre már nem emlékszem. Szeretet-felhőkön indiánok jöttek, megálltak a pálya fölött, lehasaltak úgy figyelték, hogy ne csalhasson senki. Sok minden köddé vált a mérkőzésen történtekből, csak a döntő pillanatokra emlékszik a Teremtő Kert népe, de arra nagyon. Zúgott a stadion, búgtak a rádiók, pattanásig feszültek az idegek. Egy csel, két csel, kikerülni, elrúgni, passzolni, fejelni és…A döntő tizenegyes! A félelem focicsapata, már kissé összement, hála a barátoknak. Na, jó, meg a sámán is rásegített egy kicsit, hiszen az a dolga. De ki rúgja, ki legyen az? Balázs, bizony, nem rúghatja más csak ő, ezt mindenki tudta. Akikre nem emlékszem, még azok is. Szegény elkékült, elzöldült, elfehéredett, remegett a lába, a keze, a száj széle. Odahúzták, vonták, taszigálták a kapu elé, táncoltak az csodanépek a lelátókon: BA-LÁZS-BA-LÁZS, harsogta egy stadionnyi száj. Majd én segítek, lépett oda hozzá Lassú Báró, pontosan akkor rúgd el, amikor szólok, se nem előbb, se nem később. Hirtelen csend lett a Földön, csak egy halk óraketyegés hallatszott. Nem tudta senki, de az a szeretetfalvi sámán zsebórájának hangja volt, a bolygó másik oldalán. A Báró figyelt, koncentrált, hallgatta mit mond az óra, és amikor úgy fordult a Föld, hogy Balázs a sámánnal egyvonalba került, elkiabálta magát: gól! És a kisfiú rúgott: zúgott a labda, a kapu bal felső sarkába szépen. Egy nagy villanás és vesztes csapat eltűnt, csak a kapus lyukas kesztyűje maradt ott párologva.

A házunk mellett lévő Sparban jártam vodkáért, mikor megpillantottam az olcsó polcon (sic!) Szász János kultuszfilmjét a Woyzeck-et, kapaszkodjon meg a művélt jónép: potom 199 Ft-ért! Gondoltam eljött a világvége, nincs mit tenni, összeomlanak a közeli tízemeletesek, hamarosan a sötétség. Micsoda szégyen, hogy egy igazi film, ilyen méltánytalanul alacsony áron kerüljön egy eldugott ABC sarokpolcára, demonstrálva, hogy nem vette meg a kutya sem, akkor most kiszórjuk bagóért, hátha jön valami hibernált életképességű értelmiségi és megveszi. Aztán arra is gondoltam, hogy ilyen áron kellene forgalmazni minden filmet: na jó a legújabbakat kétszázért. A film Georg Büchner drámájának átirata, frusztráló, kelet-európai tömény-realista remekmű kitűnő színészekkel és nálam az abszolút színészkirály Kovács Lajossal a címszerepben. A Woyzeck minden képkockája megkomponált művészi alkotás, különös fényképek sorozata, amelyek odaragasztják a szemet a képernyőhöz, elvarázsolnak, általuk csak még jobban beszippant a történet. És ami a legkülönösebb ezt a filmet nem lehet elképzelni színesben, csak az örök fekete-fehér jöhet számításba. Woyzeck szerencsétlen váltóőr egy világvégi – vagy ki tudja milyen– vasútállomáson, amely vasútállomás elegáns természetességgel hozza be a koncentrációs táborokat, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Woyzecket lépten-nyomon megalázó ás rajta uralkodó Kapitány (Alekszandr Porohovcsikov) megjelenése náci tisztre hajaz, csak éppen vasutas egyenruhában: karszalagnyi a különbség csupán. Végig érezni, hogy nem véletlenül. Főszereplőnket az Orvos (Haumann Péter) kísérletnek veti alá: a tudomány érdekében állandóan borsót kell ennie, amit vasúti Mengelénk bőszen ellenőriz. Woyzeck feladata még a Kapitány borotválása is, aki hangszórókon keresztül irányítja őt. Sőt ellenőrzi, látni ugyan nem látja a szerencsétlent, mégis tud minden rezdüléséről: ez a kis nüánsz szépen érzékelteti az embert elnyomó hatalom mechanizmusát a maga ellentmondásos teljességében. Az „álmában is verítékező” váltóőr épp egy ember szélességű fabódéban tölti mindennapjait. Olyan az a bódé, mintha a ruhája lenne, szűk, akár a Kapitány gondolatai, aki egyik „nagymonológjában” a következőket találja mondani: „ A morál az, hogy az ember morális.” És persze rögtön jön Woyzeck  borotvaéles válasza: „ Szép lehet az a morál,  de nekünk nem telik rá.”- gyönyörű. Hősünk tűzről pattant feleségével, Marival (Diana Vacaru) és gyerekével valószínűleg az állomás melletti nyomortanyán lakik, fizetését szépen leadja, bár remekül éreztetik a film alkotói, hogy mekkora lehet az a fizetés. A szép cigánylány megtetszik a környéket uralma alatt tartó Rendőrnek (Gáspár Sándor), és egy alkalmas pillanatban magáévá is teszi őt. Az orvos és a Kapitány célozgatnak Woyzeck-nek a kapcsolatra: szinte élvezik, hogy látják a férfi szenvedését és kétségbeesését. Mert Woyzeck férfi, tudatlan de érzékeny férfi, akiben ösztönösen munkálkodik a jó. A néha megjelenő narrátor kisfiú is talán Woyzeck gyermeki énje lehet. Persze, amikor már mindenki tudja, rájön ős is, hogy megcsalja az asszony, sőt tanúja is lesz egy aktusnak.  Az Orvos kísérleteitől aludni és nyugodni nem bíró, folyamatosan hallucináló ember fellázad, elvágja a Kapitány torkát, majd végez fiatal kedvesével is. Saját jósága és a körötte lévők hányaveti embertelensége teszi gyilkossá. Mindeközben Henry Purcell törékeny zenéje karcolja lelkünket és idegeinket. Ebben a filmben nincsenek holtidők, egyetlen pontja sem enged pihenni, elkalandozni. Kovács Lajos bemutatja nekünk, hogy milyen is egy igazi intellektuális színész – bár lehet, hogy nincs is ilyen kategória. Tehát még egyszer: Kovács Lajos bemutatja nekünk, hogy milyen is egy ízig-vérig színész, akinek az arcán látható, hogy minimum hatszor halt bele ebbe a szerepbe. Minden tekintetéről novellát vagy kisregényt lehetne írni. És végig visszhangzik a fejünkben az Orvos egyik mondata: Rögeszmék, pompás kis rögeszmék!” Igen, vannak bizony, mindenkinek.

-         Milyen víz ez bácsikám? – kérdezte Sára, a meselány a Bárót.

-         A Szemrehányások folyója – érkezett a válasz.

-         Azért olyan zavaros? – érdeklődött tovább a kislány.

-         Okos vagy.

-         És azok a nagy, világító halak?

-         Tisztítják a vizet.

-         És ha nem tisztítanák?– kérdezte aggódva Sára.

-         Alighanem mérgező lenne- válaszolta komolyan a Báró.

-         És miért hívják ilyen furán?- érdeklődött tovább.

-         Ide ömlenek a szemrehányások a világból.

-         Az mit jelent?

-         Például, ha azt mondom neked, hogy már megint nem ittad meg a teádat, az szemrehányás, érted?

-         Igen. De ilyen sokszor van- töprengett a kislány.

-         Csak azok ömlenek ide, amelyeknek sírás a vége.

-         És akkor utána megkönnyebbülnek az emberek?

-         Alighanem.